Avagy a tanárnő, akinek jár a csillagos ötös

Igaz a mondás, hogy az öregedés a második gyerekkor. Olyan izgalommal várom a napok múlását, mint kisiskolás koromban, amikor közeledett karácsony, és reggelente az adventi naptáron ellenőriztem, hogy hányat kell még aludni a nagy napig. Most is egy „nagy napot” várok. Megszületett az unokám és megyek Németországba a fiamhoz, menyemhez, hogy babázhassak egy kicsit. Holnap korán indulunk Homan busszal Kecskemétről Budapestre, és onnan Augsburgba. Szomszédasszonyom ajánlotta őket, mert neki meg a lánya él Ausztriában. Őt szinte háztól házig viszik, mert az otthonuk itt Kecskeméten is, és a lányáé ott Langkampfenben is nagyon közel esik a busz útvonalához. Erikám, egy ilyen kisbusszal majdnem olyan érzés utazni, mintha csak autóban ülnél. Ez azért fontos számomra, mert a nagy távolsági buszokon mindig szorongok, de Sárikám meggyőzött, hogy ez teljesen más. Olyan kényelmesen fogsz utazni, hogy akár el is bóbiskolhatsz, ha elfáradnál.

A csomagomban már ott lapulnak a kis baba rózsaszín ruhácskák, köztük néhány, amit saját kezűleg kötöttem Pannának. Ez az első gyereknapja, és nekem is hosszú idő óta az első, amit úgy tölthetek, hogy csecsemő van a családban. Furcsának tűnhet, hogy nekem ilyen fontos ez az ünnep – hiszen tanárnőként mindig gyerekek között vagyok –, de a saját unoka az teljesen más. Sokan talán nem is veszik észre a gyereknapot május-június fontos eseményei között. Május 1., anyák napja, ballagás, érettségi, pedagógusnap, kinek-kinek, más a fontos. Hát nekem mindig is fontos volt a gyereknap, talán azért, mert sokáig vártunk Andriska megszületésére, és onnantól, hogy háromtagúra bővült a család megragadtunk minden alkalmat a családi ünneplésre.

Amíg élt a férjem természetes volt, hogy mindenhova autóval megyünk, mert imádott vezetni, és bármilyen alkalmat kihasznált, hogy volán mögé ülhessen. Rendszeresen jártunk a Balatonra, és néhányszor a környező országok kedvelt üdülőhelyeire is. Néhány éve egyedül maradtam, és az autótól is megváltam, mert szomorú emlékeket idézett, ahányszor csak rányitottam a garázs ajtót. Nagy meglepetés volt, amikor a fiamtól egy másik autót kaptam a 60. születésnapomra. Természetesen volt és van jogosítványom, de gyakorlatom a vezetésben annál kevésbé. András fiam régi – de teljesen jó állapotú – Golfját is leginkább csak bevásárláshoz használom, esetleg egy Budapesti rokon látogatást megkockáztatok, de hosszabb útra nem szívesen vállalkozom. Vezessenek a fiatalok, vagy leginkább a profi sofőrök! Szomorúan látom az interneten böngészve, hogy mennyi baleset van nap mint nap, és gyakran éppen az én korosztályomból kerülnek ki a „figyelmetlen vezetők”. Nekem is megterhelő lenne hosszú órákon keresztül koncentrálni a forgalomra, a gyalogosokra, biciklisekre. Egyre több fiatalt látok biciklivel közlekedni. Néha elmélázok, hogy talán ők is apukák, anyukák és éppen hazafelé bicikliznek a családjukhoz. Soha nem szabadna hagyni, hogy egy buta figyelmetlenség, vagy egy fáradó sofőr miatt egy szülő – akár biciklivel, gyalog, vagy egy másik autóban ülve – ne tudjon többé hazamenni a gyerekéhez. Ezek az én gyereknapi gondolataim, és szívesen tettem eleget a felkérésnek, hogy írjak néhány sort, hogy miért választottam a Homan buszt. Ez az én "házi feladatom", ha már én is számtalan alkalommal kértem hasonlót a diákjaimtól.

Délután még beszéltem a gyerekekkel skype-on – erre is András fiam tanított meg –, és egyeztettük, hogy mikor és hol fognak várni holnap. Búcsúzkodás közben még megnyugtatom őket, hogy minden rendben lesz, ne izguljanak miattam.

– Mama, de hát te nem szeretsz buszozni!
– Nem is buszozni fogok, hanem Homanozni. Micsoda különbség!