Rendszeres blog olvasóink még emlékezhetnek, hogy az első bejegyzést, „Az első alkalom joga” címmel a cégvezető fogalmazta meg. Azóta több mint 300 megtekintésnél jár a cikk, ezért úgy döntöttünk, hogy ismét egy eredeti Homan történettel rukkolunk elő. Ezúttal viszont kapott egy kis segítséget Zsolt, mert nem a számítógép billentyűzettel kellett megosztania a sztorit, hanem élő szóban mondhatta el. Remélem a stílusa azért kiérződik a szövegből, mert nála lendületesebb történet mesélő kevés van az ismerőseim között…

Zsolt története

Én sokkal jobban szeretek adni, mint kapni, és imádok embereken segíteni. Ha látok az út szélén egy bajba jutott autóst, akkor mindig megállok, és segítek. Télen én több embert kihúzok az árokból, nyáron több embert lehúzok az autópályáról, szóval imádok segíteni.

Akárhányszor voltam régen fuvarban, és magyar rendszámú busz volt az út szélén – az mindegy, hogy konkurencia, vagy éppen pont az az ember, aki engem utál –, én megállok, és megkérdezem, hogy mit segíthetek. Egy alkalommal két utassal jöttem haza Svájcból, mert volt ugyan egy négyes foglalásom is, de azt lemondták, eltűntek… Szóval két utassal kellett hazajönni. Megálltam egy kútnál tankolni, utána elindultam, és rá fél órára látom, hogy egy lila busz a leálló sávban vészvillogózik. Tele volt utasokkal. Gondolom nem azért állt félre, mert neki ez a hobbyja, vagy valamit keresnek… Megállok és segítek. Félrehúzódtam, kiszálltam az autóból és letámadott nyolc ember.
– Szia, szia! Te hova mész? Merre mész? Miért álltál meg segíteni? Teljesen pánikba volt esve mindenki.
– Elnézést! Ki a sofőr? Szeretnék beszélni a sofőrrel.
Előkerült a sofőr, és megkérdeztem, hogy mi a baj? Egy nagyon régi Opel Vivaro volt, szerintem volt már benne vagy 600.000 km – ezért is nem közlekedek ilyen autókkal. Valami magasnyomású szivattyúnak egy alkatrésze durrant el, és nem tudott tovább menni. Kérdeztem, hogy esetleg tudok-e segíteni?
– Lehúzzalak a pályáról, vagy valami más?
– Nem, nem, már jönnek értem.
Hát jó. Megkérdeztem az utasokat, hogy mióta állnak itt. Azt mondták, hogy fél órája robbantak le.
– Jó, figyeljetek, nekem van hat üres helyem, de ti nyolcan vagytok. Kinek van SOS dolga?
Megbeszéltük, hogy kinek van sürgős dolga… Természetesen a nőket előtérbe helyeztem, és végül négy hölgy és két úriember jött velem. Az egyikük beült mellém, és kiderült, hogy ő egy kaposvári srác. És én is kaposvári vagyok. Közös ismerősök, én itt dolgoztam, te ott dolgoztál, szóval, elbeszélgettünk… Ismerte még édesanyámat is. Ulm mellől utazott hazafele… Az egész csapat egy bulis társaság volt, tele volt fiatalokkal, nagyon jól érezték magukat… Lerobbantak, ráadásul fél óra múlva már úton voltak a klímás, hűs autóban. Én meg végig poénkodtam velük, jól elszórakoztattam a társaságot. Kitettem a Kelenföldi Pályaudvaron őket. Azt még tudni kell, hogy ez egy nyíregyházi társaság volt… Úton hazafele azon törtem a fejem, hogy hogyan oldjam meg ezt a problémát? Ők Nyíregyházára mentek volna, és én meg csak Pestig megyek. Egy pihenőnél fogtam magam, felmentem az Oszkárra, és kerestem Budapest-Nyíregyháza járatot. Sehol nincsen 4 fő. Jó, megcsináltam úgy, hogy foglaltam egy Budapest-Nyíregyháza 2 főt, és még egy Budapest-Nyíregyháza 2 főt, akkor volt már 4 helyem. Felhívtam ezeket a magánszemélyeket, és elmondtam, hogy szeretnék 4 főt eljuttatni Nyíregyházára. Mire én odaértem a Kelenföldi Pályaudvarra, a 2 autó már ott állt, átpakoltuk a cuccokat az autókba, és mindenki ment a dolgára. Rá két napra a kaposvári srác hívott, hogy akkor szeretne velem jönni Németországba, és azóta – ez körülbelül 2 éve történt –, mindig én viszem ki őt is, meg a családját is.

Dolgozni jár ki Ulm-ba, épületgépészként dolgozik. A kedvese pedig kutyákat ment, és innen ismerik édesanyámat. Anyám is régen mentett kutyákat, és így szegről-végről tudták, hogy ki vagyok édesanyám révén. Nekik is van vagy 4-5 kutyájuk...

A történetnek itt vége is lehetne, csakhogy én megkerestem a „kaposvári srácot” Facebookon, és némi egyeztetés után őt is meginterjúvoltam telefonon, hogy az ő szemszögéből milyen is volt ez a lerobbanás, és utána Zsolt felbukkanása.

Gábor története

Idekinn dolgozom Németországban, és mint annyian mások, én is igénybe szoktam venni a telekocsi szolgáltatásokat, vagy ezt, vagy azt. Éppen befürödtem az egyikkel, mégpedig úgy, hogy Németország kellős közepén – miután kifizettük a viteldíjat –, lerobbant az autó, vagyis kisbusz. Jó, szegény sofőr nem tetetett róla, valami üzemanyag vezeték eldurrant neki, és nem tudtunk továbbmenni. A nagy kuka melegben csak ott főttünk a leálló sávban. Zsolt pár száz méterre tőlünk megállt, kitette a vészvillogót, és elindult visszafelé tolatva. Láttuk, hogy magyar rendszámú busz, gondoltuk, hogy a cégnek valami másik autója lehet, mert közben a sofőr megpróbált segítséget kérni a főnökétől. De hát több száz, több ezer kilométerre voltak a másik autók, úgyhogy csak vártunk.
Kiszállt Zsolt, és pattogósan odajött, mint aki régi ismerős:
– Hello, sziasztok! Látom baj van, tudok segíteni?
Az volt az első mindjárt, hogy tud-e segíteni. Megbeszélte a sofőrrel, hogy műszakilag nemigen tud mit csinálni, nem tud segíteni, és mondta, hogy van pár hely nála, ha esetleg valaki úgy gondolja, hogy átszállna, nagyon szívesen tovább viszi a célállomásig, vagy ameddig lehetséges. Úgyhogy kaptunk az alkalmon, többen átcuccoltunk az ő autójába, aztán végighasítottunk Németországon meg Ausztrián. Nem volt probléma. A lerobbant busz sofőrjétől visszakaptuk a viteldíj egy részét, és természetesen Zsoltit is kifizettük. Az ember nem ingyen kívánja a fuvart… Nagyon jóleső érzés volt, hogy megállt segíteni, és az úton is nagyon jó hangulatot csinált. Mindig jó volt a hangulat akárhányszor jöttem-mentem vele – mert utána megpróbáltam úgy intézni a dolgaimat, hogy Zsolttal közlekedjek, úgyhogy lemondtam a telekocsi szolgáltatásokat.
– Milyen gyakran jársz egyébként?
– Most már ritkábban, mert letelepedem lassan, úgyhogy már ritkán járok haza, de ha igénybe kell vennem valamilyen szolgáltatást, akkor az csak a Zsolti lenne.
– Mindig a Zsolttal mész?
– Nem, nem. Négyszer-ötször mentem vele, de kénytelen sofőröket alkalmazni, mert azt nem lehetne bírni. Nem tudtam mindig elkapni, hogy éppen ő legyen soron.
– Mi a véleményed a sofőrökről? Ők is ilyen jófejek, mint Zsolti?
– Hát figyelj! Zsolti egy egyéniség! (Nevet… Én is nevetek. Ismerjük Zsoltot…) Szerintem, ha nem szólal meg, akkor is el tudja adni magát, úgyhogy le a kalappal előtte. Amit csinált, meg ahogy kezdte, ahogy felépíti az egészet, le a kalappal előtte, tényleg egy jófej srác. Meglepő volt amúgy, hogy amint beültem mellé, ahogy mentek a kilométerek beszélgettünk, és kiderült, hogy a szülőfalumtól nem messze lévő városban lakik. Én is somogyi vagyok, Kaposváron nőttem fel egy ideig, úgyhogy elég jól el tudtunk beszélgetni a múltról is. Volt olyan, hogy közös ismerőst találtunk, akit ő is ismer, én is ismerem. Nemigen lehetne rosszat mondani se róla, se a beosztottjairól, mert kettő sofőrjével találkoztam – azt hiszem –, és mind a kettő korrekt, jófej volt. Az autók is mindig „patikák”, látszik, hogy odafigyel arra, hogy a szolgáltatás az szolgáltatás legyen, ne pedig csak egy ilyen jött-ment autó legyen telerakva emberekkel. Előtérbe helyezi a biztonságot és a kényelmet is, szóval tényleg korrekt csapat, azt kell mondjam.
– Egy dolgot hadd kérdezzek: Azt megnéztem, hogy az útvonalba Ulm eredetileg nem esik bele a Homan Transport honlapján. Ez hogy működik, hogy felhívod őket, hogy oda mennél, és akkor csinálnak egy kitérőt?
– Persze, hogyne. Hát, hogyha túlságosan messze van, azt nem tudom, hogy akkor mi van… De ahogy jöttünk kifele, a sofőrnek meg volt adva, hogy ki hol száll ki, meg volt adva az útvonala neki, és mindenkit kitérővel kitesz ott, ahol a vállalás volt. Rugalmasan…
– Nem volt még olyan, hogy a többiek problémáztak volna, hogy miattad kitérőt kell tenni?
– Nem, hát miért problémáztak volna? Ez benne van. Minden teleautó így működik. De még a magánszemélyek is, akik hirdetik, hogy elvisz egy-két embert, hát evidens, hogyha valakit elviszek, akkor a megbeszélt helyszínig viszem el. Hogyha nekem nem felel meg, akkor eleve nem is hirdetem azt, hogy kis kitérővel megoldható a fuvar. Tehát korrekt: háztól-házig, simán. Úgy háztól házig, hogy Magyarországon, ugye én Heves megyében laktam, ő Hevesig nem ment el, de Magyarországon megvoltak a felvételi pontok, ahol be lehetett szállni.
– Te hol szoktál általában kiszállni itt Magyarországon?
– Budapesten a Kelenföldi Pályaudvarnál. Ott szoktam ki-be szállni.

Hát így néz ki egy történet két oldalról. Remélem sikerült megmutatni, hogy milyen is a Homanozás. Egy két szót kiemeltem a szövegben, hogy azok is képben legyenek, akik csak átfutják az írást.

További sok sikert a Homan Transportnak! Le a kalappal Zsolt és a sofőrök előtt! És legfőképpen: 

jó Homanozást mindenkinek!