Sokféle utazási lehetőséget kipróbáltam már, és az a tapasztalatom, hogy egy nagy buszon – ahol 50-60 utas utazik egyszerre –, nagyon kevesen akarnak beszélgetésbe kezdeni az útitársakkal. A legtöbben az okostelefonjukat szorongatják, néhányan aludni próbálnak, és van, aki az elsuhanó tájat figyeli. Ha mégis akadna beszélgetőpartner, akivel mondjuk az egyik pihenőnél váltunk pár szót, és szívesen folytatnánk a beszélgetést menet közben is, akkor persze kiderül, hogy a lehető legtávolabb ülünk egymástól.

Oszkáros telekocsikázást is próbáltam néhányszor, de nem voltam túl szerencsés. Egyszer szoronganom kellett harmad magammal a hátsó ülésen, mert az egyik utastársam elfelejtette előzetesen megemlíteni, hogy 120 kg-ot nyom, egy másik alkalommal pedig a csomagokkal gyűlt meg a bajunk, mert kicsi volt a csomagtartó… Visszakanyarodva a beszélgetésre, telekocsiban is volt már bőven részem ismerkedős csevegésben, de ezeknek a hangulata sem igazán kedvemre valóan alakult. Egyrészt gyakran elszeparálódik a sofőr és a mellette ülő utas a hátul ülőktől, másrészt – ha kialakul közös társalgás –, akkor pedig szinte mindig a sofőr választja ki a témát, ami sok esetben erőltetett számomra.

 Ugye Ön sem szeretne így utazni?

Üdítő változást hozott ezekhez a rossz tapasztalatokhoz képest a kisbuszos társaság, ahol már többször volt alkalmam párbeszédszerű társalgásra éppúgy, mint csoportos beszélgetésre. Valahogy mindannyiunk számára természetesnek tűnik ilyen helyzetekben, hogy ha a következő 10-12 órát együtt töltjük, akkor néhány udvarias szót váltsunk egymással már induláskor. Ebben a kibontakozó ismerkedésben a jókedélyű sofőrök profi módon vesznek részt. Nem a saját érdeklődési körüknek megfelelő témát erőltetik a társaságra, inkább a házigazda szerepét töltik be, aki ügyesen forgatva a szavakat összehozza a társaságot.

Azóta, hogy átnyergeltem Homan buszokra, 8-10 alkalommal jártam Zürichben. Munkám miatt kell rendszeresen – általában kéthavonta egy alkalommal – odautaznom pár napra. Most már jó ismerősökként köszöntjük egymást a hozzám hasonlóan törzsutasként ingázókkal, és mindig örömmel tapasztaljuk, hogy van 1-2 új arc is a csapatban. Csapat? Talán furcsa a szóhasználat, de gyakran érzem magam olyan hangulatban, mintha csapatépítő tréningen lennénk kollégákkal, mert vidám, felszabadult csoportos beszélgetések színesítik az utazás élményét.
Sőt, egy alkalommal az is előfordult, hogy szóba került egy munkám, ami tulajdonképpen egy ötlet kidolgozása lett volna, és napok óta nem jutottam vele ötről-hatra. A buszos társaság záporozó ötleteinek köszönhetően 1 óra alatt annyi inspirációt kaptam, amivel hetekre megalapoztam az irányát a további tervek megfogalmazásának. Mintha saját brain-storming csapatom lett volna, és még ráadásul mindenki élvezte is a helyzetet, hogy egy kis időre belebújhat a bőrömbe. 

Ezek után nem meglepő, hogy a munkahelyemen bedobtam az ötletet, hogy a legközelebbi csapatépítő tréningre menjünk el valahova az osztrák hegyekbe, és mindenképpen „Homanozzunk” – azaz menjünk Homan buszokkal –, mert így már az oda úton kialakul a jó hangulat.

képek: pexels.com